Nyerges-tető

Nincs annál értékesebb dolog egy ember életében, ha szeretetteljesen tud tekinteni a másik emberre, legyen az házastárs vagy egy ezer idegen, akivel szembe megy az úton kirándulás közben.

Mégis életünk során annyi lelki sérülést szenvedünk el, hogy ez a tiszta emberi
mivoltunk annyira bekoszolódik, hogy a másik emberre való tekintés már semmit sem jelent. Már nem látjuk a másik embert az emberben.

Egy nemzet életében pedig a legszebb, és legtisztább dolog a nemzeti öntudat, mégis az emberrel együtt ez is úgy bekoszolódik, hogy háborúk törnek ki a zászlaja alatt.

És úgy képesek utálni az egyik nemzet tagjai a másik nemzet tagjait, hogy életünkben nem találkoztak, és semmi rosszat nem tettek egymásnak. Mégis képesek a vérüket ontani érte évezredek óta.

Vajon tényleg végső veszedelemre van ítélve az ember? Vajon tényleg képtelen már az isteni szeretet megtölteni az emberi szíveket? Vagy ha nincs így, akkor vajon mi kell ahhoz, hogy az emberek újra szeretni tudjanak?

Nehéz kérdésekkel telve indulok el Nyerges-tető irányába, ahol az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó ütközete zajlott, és amelyben a hős székelyek nem futamodtak meg a sokszoros túlerővel szemben, hanem inkább hősi halált haltak.

Kopjafa erdő sem volt mindig Nyerges-tetőn, mert volt idő, amikor ez is tilos volt, mégis az emlékezés utat tört magának akkor is.

De vajon mi az az üzenet, amelyre lassan kétszáz éve kellene tudjunk emlékezni? Amely annyira erős, hogy áthatja a környék szellemét is, és így sosem fog a feledés homályába merülni sem.

Ha készek egy kis lelki megmérettetésre, és úgy gondolják, hogy önöknek is tud mesélni valamit a történelem, akkor tartsanak velem.

Be az erdőbe!

A Nyergestetői csata rövid története

A Nyerges-tetőn járunk, Csíkkozmás és Kászonújfalu települések között, de ha túl szűk ez a tájolás, akkor azt is mondhatjuk, hogy Csíkszeredából Kézdivásárhely fele tartunk és megállunk az erdőben félúton.

Ha pedig a történelmi időben is el akarunk helyezkedni, akkor 1849. augusztus 1-jén járunk,
31 nappal Gábor Áron hősi halála után, 1 nappal azután, hogy Petőfi Sándor eltűnt a csatatéren és mindössze 12 nappal a világosi fegyverletétel előtt és 22 nappal azelőtt, hogy Bem apó átlépi az magyar–oszmán határt, hogy megmeneküljön a megtorlás elől.

Tehát elmondhatjuk, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi helyszínén járunk, az egyik utolsó csata ütközetében.

Az ütközetben Tuzson János vezette a székely csapatokat, akiről tudni kell, hogy Bélafalván született, amely egy kis falu Romániában, Kovászna megyében. Na meg azt is, hogy a csata napján mindössze 24 éves.

Nem tudni, hogy Tuzson Jánosnak mennyi katonája volt pontosan. Az 1000 katona valószínűleg azért terjedt el, mert biblikusan hangzik azt mondani, hogy 12x-es túlerővel néztek szemben. A 200 katona pedig azért terjedt el, hogy kicsit ráverjünk a 300 spártai harcosra. Mert ezt a helyet még úgy is emlegetik, hogy A székely Thermopüla, hisz a csata nagyon hasonlított a Kr. e. 480-ban lezajlott thermopülai csatára.

A történészek szerint a valós szám valahol 600-800 között lehetett. 8 gyalogos század és egy huszárszázad, és 8 ágyú. De már előző nap támadás érte őket, és ezért rendelkeztek be védekezésre a Nyerges-tetőn. És éppen ezért nem volt meg az összes század a teljes létszámában.

Az ellenséget pedig Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezette, és mint már mondtam, 12 ezer osztrák és orosz katonából állt a hadsereg. Leszámítva itt is a veszteséget. Így a végkifejlet sajnos nem volt kérdéses.

De mégis vállalták az ütközetet a tetemes túlerővel szemben.

A Nyergestetői csata emlékezete

Első és legfontosabb kérdés, hogy vajon miért vállalták a harcokat még akkor is, ha minimum 12x-es, de jó eséllyel 18x-os túlerővel néztek szemben?

Nos akkor ideje kicsit őszintének lennünk!

Mert ezek a bátor, székely harcosok nagyon is jól tudták, hogy a megtorlás vért fog kívánni és ez azoknak a vére lesz, akik harcoltak, és nem azoké a budapesti kávéházat látogató polgároké, akik reggeli séta közben megveszik a napi újságokat, hogy a háború kimenetéről informálódjanak. Akkor miért?

A válasz pedig egyszerre magasztos és végtelenül szomorú!

Mert a katona ember tudja, hogy a háború harcokat kíván. A harcok tiszteletet ébresztenek az ellenségben. Ha pedig az ellenség nem kapja meg a harcokat, akkor öldöklésbe, fosztogatásba kezd.

Munkát kell adni az ellenségnek, hogy jól kitombolja magát. Munkát kell adni az életünk árán is, csakhogy az asszonyaink és a gyerekeink megmeneküljenek. Na ezért harcoltak ők ottan és még több másik ütközetben. Védték a jövőt.

A csata helyszínén ma egy 5.4 méter magas, kő emlékoszlop áll az elesett hősök tiszteletére. Az emlékművet 1897-ben avatták fel, és külön érdekessége, hogy az avatón jelen lehetett az ekkor már 72 éves Tuzson János is.

Elterjedt a legenda, hogy egy román pásztor vezette az ellenséget a hátukba, ezért kellett volt feladják a Nyerges-tetőn az állásukat. De Tuzson János ilyenre nem emlékezett vissza.

Vagy azért, mert nem volt igaz. Vagy azért, mert tudta, hogy a népek között ellenségeskedést el kell felejteni. Mert ha nem tudjuk elfelejteni, akkor újabb 48-ak következnek. (Mi már tudjuk. Következtek.)

1965-ben a nagy költőnk, Kányádi Sándor így ír a Nyergestető című versében:

Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.

És a múlt században tényleg nem volt szabadott beszélni ilyen dolgokról. Veszélyesnek számított. De azok a székelyek, akiket erre vitt az utuk, rendszerint megálltak és két faágat összekötöttek a hosszú szálú havasi fűvel, majd kereszttel a kezükben besétáltak az erődbe, és elszúrták azt a tömegsír felett. Némán emlékeztek a leszúrt keresztek.

Kirándulás a Nyerges-tetőre

Csak az elmúlt 30 évben kezdtek el megjelenni az első kopjafák a Nyerges-tetőn. Számuk pedig évről-évre több, már-már túlzóan sok.

Ezért már indulás előtt az a kérdés foglalkoztatott engem, hogy vajon van-e egyáltalán értelme elmenni, lefotózni és ezáltal arra biztatni az embereket, hogy ők is elmenjenek és ők is kopjafát akarjanak állítani?

Mert valljuk be, bármi, amiből mennyiségi játékot űznek, az nem az emberiséget szolgálja. Legyen az akár árutermelés egy gyárban, akár kopjafaállítás a székely havasokban.

A kopjafa rengetegben sétálva viszont elolvastam egy-két feliratot. Az egyik kopjafát egy iskola diákjai állították, a másikat egy sérült embereket tömörítő szervezet tagjai.

És rájöttem!

Semmiben sem más ez, mint amit az ember csinál évezredek óta. Hát nem bemutattam önöknek, hogy az 1800-as évek elején a gyimesbükki vesztegzárban csücsülő emberek is felvésték a nevüket a falra? Hát nem két napja fotóztam le önöknek a szászhermányi erődtemplom közel 300 éves padjaira felvésett monogramokat? Hát nem láttuk a Parajdi Sóbánya lépcsőinek falait? A székelyvarsági kilátó köré hordott kövekből kirakott neveket? Az egykori, bözödújfalusi unitárius templom oldalsó falát?

Nincs semmi új a nap alatt!

Az ember úgy él, hogy kopjafákat akar állítani, hogy valami őrizze az ő emlékét is az életben. Ha ő meghal, legalább egy kopjafa maradjon utána. Emlékezzen az utókor a hősi halottakra, de emlékezzen az utána következőkre is.

És ez így rendben is van. De csak egy feltétellel!

Csak akkor tud rendben lenni a dolog, hogy eljövünk és kopjafát állítunk a Nyerges-tetőn, ha ezt a kopjafát mindössze gyakorlásként tesszük.

És a sikeres gyakorlás után pedig hazamegyünk és odahaza is lelki kopjafákat állítunk. A lelki kopjafák pedig pont olyan sokfélék lehetnek, mint a Nyerges tetőn található társaik.

Ilyen kopjafák a következők: sikeresen elvégeztem az iskolát, találtam egy társat magamnak az életben, egy olyan társat, akinek merek hűséget fogadni, eldöntöm, hogy gyereket vállalok. Kopjafát állítok akkor is ha saját közösségemben tevékenykedek és segítem annak tagjait. Akkor is, ha nem érdemlik meg, akkor is, ha sosem köszönik meg.

Persze lesznek olyanok, akik sokkal nagyobb kopjafákat állítanak. Sikeres feltalálók, tudósok, természetvédő hősök és sorolhatnám. De minden siker mögött lesz egy közösség, amely nem hagyta veszni a jövő zeneszerzőit gyerekkorukban, hanem felkarolta, életre nevelte őket. Mi pedig ennek a közösségnek a részesei lehetünk, ha megértjük, hogy saját életünkkel mi magunk is kopjafák lehetünk.

Azt pedig, hogy erre az elhatározásra jussunk, azt nem a politika szabja meg, nem a gyűlölködés, se nem az anyagi helyzetünk, és jövőbeni kilátásaink.

Elég elindulni egy úton, eljutni egyik vagy a másik Nyerges-tetőre és azt mondani, hogy így akarok élni.

Hát ehhez kívánok sok sikert mindenkinek.

Mondanám a megszokottat, hogy tartsanak velem legközelebb is. De ma inkább azt mondom, hogy tartsanak önmagukkal az úton, és mosolyogjanak rá minden szembejövőre, hátha az egyik én leszek, és nem is tudják!

Hát kirándulásra fel!