Marosújvár

Parajd katasztrófájában az a legfájóbb, hogy mindez csendben, a fű alatt történt. Nem voltak évekig tartó tüntetések, hogy mentsük meg a Parajdi Sóbányát, annak ellenére, hogy volt aki már huszonéve papírra vetette, hogy mi történhet, és vannak akik, éveken keresztül tudták, hogy mi történik odalenn a mélyben. A legtöbben viszont nem is tudtuk, hogy valójában mekkora veszéllyel állunk szemben.

Most pedig felkerekedek és több száz kilométert utazok azért, hogy válaszokat keressek. Egy olyan várost látogatok meg, ahol a természet és a sóbánya, Ludas Matyi módjára, háromszor is megbosszulta az emberi butaságot, az emberi kapzsiságot.

Válaszokat keresek olyan kérdésekre, hogy miként történtek a dolgok, melyek a párhuzamok és ellentétek Marosújvár és Parajd között.

Ha pedig úgy érzik, hogy engedi az idejük, akkor tartsanak velem, ismerjük meg közösen Marosújvár történetét.

Marosújvár rövid története

Tordától mintegy 25 km-el délre, a Maros bal partján áll Marosújvár.

Már a római korban is ismert volt a vidék legnagyobb kincse, már akkor is sót bányásztak a föld alól. De az első általunk ismert írásos említése 1202-ből származik.

A következő 500 évet viszont kissé fölösleges felsorolni, mert leginkább arról szólna a felsorolás, hogy ki kinek adományozta Marosújvárat, ahol egyébként várat hiába keresünk, mert nincs. Van viszont egy Teleki-Mikó kastély a dombtetőn, mintegy koronája a szomorú összképnek, amely errefelé fogadja a látogatót. De erről majd később!

Marosújvár története akkor kezd izgalmassá válni, amikor 1791–1793 között Ruszbatzky bányamérnök feltárja az ókori sóbányákat és új aknákat nyitanak, amelyeknek neve  Ferenc-akna és a József-akna. A sóbányászat igazi újraindítása pedig Mészáros György bányamérnök érdeme. 1813-ban nyílik meg a Ferdinánd-akna és 1821-ben a két Karolina-akna.

Az ekkortájt itt élő Mikes grófot, név szerint Mikes Jánost maga Széchenyi István is meglátogatja. Naplójába pedig le is jegyzi, hogy: Marosújvár a legkiválóbb akna. Az új bányászati módszerek szerint 35 év óta művelik.

Az 1800-as évek közepére pedig újabb aknákat nyitottak, elterelték a Maros medrét, mert az aknákba gyakori volt a vízszivárgás.

Ekkortájt az itt dolgozó bányászok száma mintegy 500 és 1000 közé tehető, Marosújvárról pedig elmondhatjuk, hogy a legfontosabb erdélyi sóbánya volt. Leginkább azért, mert a Maros közelsége miatt nagyon könnyű volt a sót vízi úton szállítani.

Egy kis, plusz érdekesség még, hogy a torockói vasfeldolgozás hanyatlása után sok torockói sóbányásznak állt Marosújváron.

1876-ban megnyitják az első gyógyfürdőt is, így elsők között használták ki a gyógyturizmus adta lehetőségeket is Erdélyben.

De az igazán nagy dobást az jelentette, hogy 1896-ban megalakul a Solvay-féle szóda- és ammóniagyár. A német és belga tőkéből elindított szódagyár csakhamar annyi alapanyagot termelt, amely majdnem egész Magyarországnak elég volt.

És fontos megemlíteni, hogy amikor azt mondjuk, hogy szódagyár, akkor nem csak az általunk ismert mosószódáról beszélünk, hanem több ipar alapanyagáról is, mint például az üveggyártás és a textilipar, papírgyártás alapanyagáról és az élelmiszeriparban ismert anyagokról, ipari ragasztókról és kötőanyagokról.

Tehát egy kis túlzással mondhatni, hogy az akkori élet összes területén fontos volt a gyár. És talán ez lett Marosújvár veszte is egyben.

Tragédiák sorozata Marosújváron

Az első igazán nagy katasztrófa 1912-ben következett be Marosújváron, amikor is a Maros annyira megáradt, hogy behatolt a sóbányákba. Több omlás következett be, a felszínen pedig kráterek jelentek meg. Innentől kezdve a bányászat nagyon veszélyessé kezdett válni.
De nem állt le a sóbányászat, illetve a szódagyár sem, ezért az 1930-as évekre a település lakossága megduplázódik és meghaladja a 10 ezer főt is.

Bevezetik a szondás sókitermelést, azaz a furótornyok által vizet pumpálnak a sótömbbe, majd a sós vizet kiszivattyúzzák. Ez a módszer biztonságosabb is és környezetkímélőbb is, mint a hagyományos bányászat. De ezzel párhuzamosan még megnyitják a Május 1 bányát is 1944-ben. 1952-ben pedig a régi sóbányákat és a felszíni krátereket koncentrált sóoldattal töltik fel, hogy megelőzzék az esetleges bányaomlásokat. Ez a művelet az egyik szonda teljes éves termelését emésztette fel.

De ez a kettős sóbányászat vezet el a következő tragédiához is. Ugyanis az 1970-es évek közepére a sóbánya nem bír annyit termelni, mint amennyi alapanyagra szükség lett volna a szódagyárban. A kiváltó okok között van az is, hogy több fúrótorony is meghibásodásokkal küzdött. Ezért azt találják ki, hogy ki-kiszivattyúzzák a sóoldatot a régi bányák egyikéből, amikor épp a termelés megköveteli.

Az így megbontott víz és só közötti egyensúly pedig azt eredményezte, hogy 1978-ban átszakad egy meggyengült tartófal és a Május 1 bányát teljes egészében elönti a víz. A bányászok szerencsére időben ki tudnak menekülni, de ezennel befejeződik a szilárd só bányászata Marosújváron.

Az UPSOM (mozaikszó, jelentése marosújvári Szódaipari Termékek Gyára) viszont ezt is túlélte, a rendszerváltást is túlélte, és még az évezred fordulót is. De a napjai meg voltak számlálva.

2010 februárjában a Romgaz leállítja a gázszolgáltatást, mert a szódagyár tetemes adósságot halmozott fel. Ezzel együtt a sókitermelő szondák is leállnak. Júliusban a Gazdasági Minisztérium küld egy hivatalos figyelmeztetést, hogy a szondákat nem szabad hosszabb időre leállítani, mert megváltozhat a talaj szerkezete és beláthatatlan folyamatok indulhatnak be a föld alatt.

És 2010 december 22-én, mindössze karácsony előtt pár nappal, a természet harmadszor is megbosszulja, hogy az emberek alábecsülték a víz erejét. Megnyílik a föld, egy kráter keletkezik, szép lassan nőni kezd, míg végül akkora lesz, hogy egy egész szupermarketet nyel el és jó pár épületet rongál meg.

A kráter helyén ma egy tó áll. A szupermarket után a tó neve Plus-tó. Ha a tragédia egy évvel később történt volna, akkor elmondhatnánk, hogy Romániában létezik egy Lidl-tó. Ugyanis szintén 2010-ben a Lidl felvásárolja a Plus Discount áruházláncot, de a teljes átállás csak a következő évben történik meg.

Természetesen nem csak a kutak leállása volt a hibás. Hanem az is, hogy különböző meghibásodások okán sok édesvíz és még motorina is került a talajba. Az is, hogy az emberek túl közel építkeztek a bányákhoz. A leállás volt az, ami a dominóhatás elindította.

Következmények és tanulságok Parajdra nézve

Marosújvár lakossága egészen 16 ezer főig kúszott fel az évszázadok során. A sóbányának és a szódagyárnak ekkortájt körülbelül 3 ezer alkalmazottja volt. Ha azt vesszük, hogy egy átlagos család 4 tagú lehetett, akkor könnyed matek alapján elmondhatjuk, hogy szinte kivétel nélkül mindenki megélhetését az ipar biztosította. Hisz az üzletben is a munkás ember vásárolt, és a borbélynak is ő fizetett a gyárban kapott fizetésből.

Marosújvár háromszor tanulta meg, hogy de azért a víz az Úr. De úgy néz ki, hogy végre tényleg megértette, és ebbe az irányba mozdult el. 2023-ban megnyílt az új termálfürdő, amely akkora, hogy a legtöbb erdélyi fürdő elbújhat mellette. (Tehát 13 évvel 2010 után!) Jelenleg pedig arról szólnak a hírek, hogy egy akvaparkkal fog bővülni a kínálat. Ez valamiként érthető is, hisz egy átlagos hétvégi napon majdnem ezer ember látogatja a gyógyfürdőt.

Ami igazán meglepett engem az a fürdő környéke. És most tényleg keresem a megfelelő szavakat, pedig ritkán történik meg velem az ilyen. Inkább csak annyit mondok, hogy nézzék meg a térképen, hogy milyen körülmények uralkodnak a város eme felében.

És ha a látogatókat még ez sem zavarja, akkor mennyivel jobb a helyzet jelenleg Parajdon. Parajd jelenleg óriási lépéselőnyben van. A turizmust újrapozicionálni sokkal könnyebb lesz a festői tájú Sóvidéken.

És ez az, amit fontos volna megérteni. Most, hogy nincs sóbánya, nem azt kell csinálni, hogy most akkor menjen a turista Rapsonné-várát látogatni. Én magam sem mutattam még be önöknek. Nem biztonságos a medve miatt egyénileg odamennem, és nincs más lehetőségem. Akkor hogyan?

De ha tudunk élményt adni a turistának, akkor újra lesz turista bőven.
Felsőmarosújváron meglátogattuk még a Teleki kastélyt. Egész pontosan az utcáról csináltunk egy képet. A kastély melletti középkori templom romjait kérem nézzék meg a Google Térképen. Mert erre sincsenek szavak. Hogyan lehet egy középkori templom romjait lakhatási célokra használni?

És az a szomorú, hogy ezzel véget is ért az a lista, amelyet az interneten találtam a marosújvári látnivalókról. Nem volt más, ahova mint 5 perces turista, menjek.

Szóval megint csak észre kell venni, hogy a Sóvidéken ott van még Szováta és Korond, közrezárják Parajdot. Megannyi program, érdekesség és látnivaló. Össze kellene fogni a Sóvidéken ezeket végre. És nem 10 év múlva, nem 5 év múlva, mert túl gyorsan telnek az évek.

Mikor lesz már egy Bilet unic de vizita Parajdon? (Univerzális jegy, amellyel mindent meg lehet látogatni.)

Marosújvár egy csendes kisváros lett. Piheni az elmúlt 100-150 évet. De a balneoturizmus esélyt ad arra, hogy a kettétört fa gyökereiből újra kihajtson az élet. És talán 50-70 év múlva megint pezsgő város lesz.

Vajon a modern technológiák, internetes kommunikáció és mesterséges intelligencia korában tudunk-e Parajdon gyorsabban lépni, vagy mi is kell várjunk 50 évet?

Hazaérve a tanulmányi útról, rögtön nekiálltam a képeket szerkeszteni, hogy megmutathassam pár barátnak. Hisz megmutathatom, hogy ott jártam, ahol egy tó keletkezett, hadd szörnyülködjenek ők is és dicsérjenek közben engem. Odajön a kislányom, megmutatom neki is a képeket:

– Nézd, apa! Kacsák!

Természetesen nem voltak kacsák a képeken, de ő mégis látta őket. Én a halált láttam a tavon, ő az életet.

Gondolkozzanak el hát kérem ezen! Gondolkozzanak el azon, hogy mit látnak az életből és mit nem. És ha úgy érzik, hogy segítség kell a gondolkodáshoz, akkor induljanak el kirándulni valamerre, bármerre, Erdélybe.

Isten adjon szebb jövőt mindenkinek!