Gyergyószárhegyi Tatárdomb

Vannak történetek, amelyek olyan jelentőséggel bírnak, hogy évszázadokig mesélik az emberek. Amikor ezen történetekből kikopnak a történelmi hűséget bizonyító adatok, akkor a történetek legendákká válnak. Amikor a legendákból kikopnak a ki, mikor, hol jellegű adatok, akkor a legendák mesékké válnak.

Ezért hát nagyon fontos lenne, hogy elővegyük a régi mesekönyveket, leporoljuk azokat, és olyan meséket meséljünk a gyerekeinknek, amelyek egy egész nép sorsát befolyásolták egykoron.

A Gyergyószárhegy melletti Tatárdomb előtt megállva pedig legfőbb ideje, hogy pár olyan legendát meséljünk el, amelyek nem csak Gábor diákról és a 300 székelyről szólnak, akik legyőztek több ezer lovas ellenséget, hanem szólnak bátorságról, félelmekről, csalafintaságról, és arról, hogy hogyan lehet megmenekülni a legnagyobb veszedelem elől is, ha nem veszítjük el a fejünket a szükség órájában.

Szóval utazzunk a valóság peremére, hogy onnan szemléljük a világot és benne saját sorsunkat. Jöjjenek a legendák!

Puskás Klára mondája

Mitől fél egy harcos? Egy harcos, aki vért és halált már rengeteget látott. Mert a csatától biztos nem, és attól sem, hogy meghal a csatában az ellenség keze által…

Viszont a régi időkben, amikor rendre úgy tartották, hogy a háborúzás a férfi dolga, akkor biza egy dologtól nagyon is tudott félni a harcos. Mégpedig attól, hogy nehogy egy nő győzze le a csatában. Az életben pedig a legnagyobb gyilkos erő nem más, mint a saját félelmeink. Mert azok a saját fejünkben vannak, nem máshol, de sehogy sem akarnak elhallgatni.

Következzék hát Puskás Klára mondája úgy, ahogy megtalálható Garda Dezső A kastély árnyékában című könyvében is:

A várandós Puskás Klára egy termetes, ditrói asszony volt, aki a támadás alatt éppen a mezőn dolgozott. Látta, hogy a tatárok egy kisebb csapata épp átkelni igyekszik a Maroson, egy boronafa segítségével. Vasnyársat ragadott (amire a szárítandó gabonakévéket szokták felszúrni), és a rögtönzött átkelő végére állt. Az egyenként érkező tatárokat – mind a hetet – felnyársalta, míg ő magának a haja szála sem görbült. Ezután vidáman hazament és három egészséges fiúgyermeknek adott életet.

Talán jobb lett volna a tatároknak máshol kelni át a Maroson. Vagy át sem kelni.

Bákainé mondája

Előttünk 3 ezer lovas katona, akik csak gyilkolni és rabolni akarnak, hátunk mögött 300 megijedt falusi. Mit lehetne tenni? Nos igazából nem is ez a legjobb kérdés. Hanem van-e elég hitünk megtenni azt, amit tenni lehet… Elek apó pedig leírta:

A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt előre.

Egyszer, egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé: – Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idő múlva a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a férfiakat, rabszíjra fűzik az asszonyokat, s úgy viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat! Mikor látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy cöveket, tegye rá a kalapját, s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a sarlóját, s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben meg a tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek, de kikelek a síromból, közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy győztök-e vagy elpusztultok. Jaj, istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit egyszer Bákainé megjövendölt, be is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy hét, meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt belé egy hét, látják az emberek, akik a mezőn dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki kaszált, cöveket vert a földbe, rátette a kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütötte a sarlóját, s rátette a kalapját. Asszonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, azokat mind elrejtegették a fűben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytől nem messze, a Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak előttük mindenütt a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek már mind összeverődtek, a gyergyóiak, a szárhegyiek a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben, az asszonyok s gyermekek letérdeltek s imádkoztak. S ím, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon. Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, uramteremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován, s kiáltja messziről: – Ne féljetek, győztetek! Aztán hirtelen megfordult, s elvágtatott, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Jönnek a tatárok, nagy üvöltéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek, meghökkenve állnak meg. Látják a kaszálóréteken s a búzaföldeken a teméntelen sok kalapot, azt hitték, hogy mind egy ember áll ottan. Nem tudták: előre menjenek, hátra-e, s mikor ezt a székelyek észrevették, hirtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a fű közé, a tarló közé dugdosott edényekben, még hírmondónak is alig akadt belőlük, úgy lekaszabolták szegényeket.

Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tatár-dombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.

Nos még annyival ki kell igazítani a mesét, amit a helyi öregek mesélnek, hogy Gyergyóditró határában van egy domb. Bákainé pedig a döntő pillanatban a lovával a tatárdombtól Ditróig ugratott. Itt tűnt el örökre, viszont a patkó az erős ugratástól úgy belemart a földbe, hogy mind a mai napig látható Bákainé lovának a patkónyoma.

Történelmi valóság és a Tatárdomb jelene

Nos úgy néz ki, hogy a valóságban elég sok minden másképp történt 1658-ban, mint ahogy a legendák mesélik. De szerencsére a történészeknek sikerült pár következtetést levonni a fellelt adatokból.

Valószínűsíthető, hogy azért szólnak a fenti történetek nőkről, mert a székelyek mindig is katonaemberek voltak, és amikor a férfiak a különböző csatákban harcoltak, akkor azok kellett védjék a földjeiket, akik itthon maradtak. Azaz diákok, nők, öregek…

Gábor deák pedig valószínűleg nem egy egyszerű diák volt, hanem egy Gábor Deák nevű ember, aki katonai kiképzésben részesült. Ebből adódóan jó stratéga lehetett, és így tudtak győzni a 10-szeres túlerő felett.

És az ellenség sem az az ellenség volt, akire gondolunk. Mert úgy tűnik, hogy Moldvából betörő románok lehettek a gerince annak a csapatnak, akik a székely falvakra törtek. Mégpedig azért, mert az Oszmán birodalom ráküldte a hozzá hű embereket, mégpedig a krimi tatárokat és a moldvai románokat, II. Rákóczi Györgyre.

A Tatárdomb pedig manapság nagy köztiszteletnek örvend, mert a közvetlen közelében egy oltárt is építettek, így különböző eseményeknek ad szabadtéri helyszínt.

Minket pedig hívogatnak az új történetek, az új helyszínek. Tartsanak velem legközelebb is.