Kripta-hegy – Nagyteremi

Amilyen véletlennek köszönhetően nem sikerült a múltkor eljutnunk a kirándulásunk célpontjához, most éppoly véletlen kaptam egy kis megnyugtatást, mégpedig amolyan magyaros módon, hogy lám a másiknak sokkal rosszabb.

Történt ugyanis, hogy tegnap felcsaptam a végtelennek tűnő bakancslistámat és kiválasztottam egyet a legközelebbi célpontok közül. Indulás előtt pedig elolvastam róla, amit tudni lehetett, s így találtam rá Orbán Balázsra, aki útikönyvében elmeséli, hogy életében először majdnem letartóztatták azért, mert a dolgát akarta végezni.

Viszont a nagyteremi temető meglátogatásakor több az emberiséget érintő élet-halál kérdést is magunkra vettünk azért, hogy most elmesélhessem önöknek.

Ha úgy érzik, hogy nem hiába fecsérlem a szót, akkor tartsanak velem ezúttal is.

A Nagyteremi Kripta-hegy

Az Ákosfalvi-úton járunk, amelyet minden nyugatra utazó ember ismer, hisz Ákosfalván kell balra térni, ha ki akarjuk kerülni Marosvásárhelyt.

Az itt sorakozó falvak közül Lukafalvára kell figyelmesek legyünk, amely román neve Gheorghe Doja, és ebből magyarra fordítva Dózsa György, mert itt fogunk balra térni azért, hogy a Nyárádon átkelve a Teremik világába érjünk. Azért a többes szám, mert van Kisteremi, Teremiújfalu és Nagyteremi is.

Nagyteremiben az iskola előtti téren állunk meg, s innen indulunk tovább, hogy gyalog jussunk el a település református temetőjébe, ahol két kripta is található.

Az egyik gr. Bethlen Farkas tábornok kriptája, aki 1763-ban halt meg, a másik az 1860-ban elhunyt gr. Bethlen Lipót és nejének emlékére emelt magas díszgúla.

Ennél többet nem is nagyon tudhat meg a helyről a kedves utazó, mert nem csak az nehezíti dolgát, hogy a főáramú turizmusból rendszerint kimaradnak az ilyesféle, falusi desztinációk, de túl ezen a kripták elhanyagoltságából is látszik, hogy nem nagyon van mit megmutatni a nagyközönségnek.

Na de erről kicsit később. Előbb Orbán Balázsról essék szó, akinek történetét változtatás nélkül közlöm úgy, ahogy ő maga leírta.

Orbán Balázs esete Nagyteremivel

A hegy alján pedig csinos díszkerttől övezett uj modorú kastélya pompálkodik gr. Bethlen Kamillónak, mely nem annyira épitészete, mint gyönyörü fekvése által nyer érdekességet, s nagyban befoly arra, hogy Teremi a Nyárád vidékének egyik fénypontjává váljon, mely okból képét melléklem.

A mint ezt lefényképezni akarám, furcsa egy történetem volt, melyet olvasóim mulattatására, de mint a nép jellemzésére vonatkozó adatot is itt közlendőnek vélek. Egy szép reggelen kikeresvén Tereminek festői pontját, kipakoltam gépemet, de a fényképészekkel igen gyakran ingerkedő idő ez alkalommal is akadályozólag veté közbe magát, mert hirtelen elborult. Én, hogy ne kelljen ujból felpakolni, a gépet és kellékeket beraktam egy közeli román földészhez, de midőn másnap megjelenek, hát ottan találom a falusi birót hüteseivel (mind oláhok) és a falunak ácsorgó népességét. Az előljáróság a gépet és hozzátartozókat mind kihordatta az udvarra, mint valami veszélyes corpus delictiket, s talán máglyára rakják mint valami ördöngös dolgot, ha szerencsére a gépcső nem imponál nekik ágyuszerű öblével. Hanem a hogy én odaértem, hagyva a félelmes gépet, biró és hütösség nekem esett, hogy ki és mi vagyok? Hiába adtam elő útlevelemet, hiába a főtiszttől nyert nyilt rendeletet, melyben utazásom czélja tudattatik a falusi előljáróságoknak adott azon rendelettel, hogy mindenütt szabadon bocsássanak, s senki által gátolni ne engedjenek. Mindez nem ért semmit, ugy felvilágositó magyarázataimat is (bár jól tud magyarul az idevaló oláhság) érteni nem akarták. Utlevelemet, nyilt rendeletemet lefoglalta a biró, sőt engem is letartóztatott mint valami veszélyes kémet, vagy ördöngőst, s igy vittek aztán a kiváncsi néptömegtől kisértetve Pontiustól Pilatushoz, jegyzőtől a popához; esetlegesen azok otthon nem levén, már bebörtönözni s szolgabiróhoz kisértetni akartak, midőn szerencsémre egy éppen ottan levő főhivatalnokkal találkozván, ez megmagyarázta nekik, hogy vigyázzanak, mert ezért még baj érheti stb., s igy szabadultam meg. Midőn biró uramat méltatlan eljárásaért be akartam a főispánnál panaszolni, ő, ki eddig egész proconsuli büszkeséggel bánt velem, most egyszerre alázatos kérővé változott át, s ki eddig érteni nem akart, most kezeimet csókolva, tiszta magyarsággal kért, esdeklett, hogy engedjek meg, mit meg is tettem. Hanem még csak most jön a legjellemzőbb coloraturája az esetnek; ugyanis a biró és hütesség jól tudta hogy ki vagyok, ugy azt is, hogy hol vagyok szállva, de éppen esetlegesen rosz idő levén, mikor a falusi nép munkátlanul hever, ők egy kis borra szomjuhoztak, ezt pedig ugy hitték megszerezhetni, ha engem elfogva, addig hurczolnak ide-oda, míg én megunva a tréfát, néhány forinttal megváltom magamat ez alkalmatlanságtól, azért à conto előre megittak zsebemre néhány kupa bort, mely alkalommal a korcsmában kibeszélve bölcs diplomaticus tervöket, ugy jött nekem is tudomásomra később.

És honnan van az, hogy azon 5 éven át, mely alatt az egész Székelyföldnek minden zegezugát beutaztam, soha nem hogy feltartóztatva vagy gátolva lettem volna, hanem mindenütt a legnagyobb készséggel segitettek, utasitottak; honnan van, hogy első lépésem is, melyet vármegyei földön teszek, ily boszantó, malitiosus eljárással, ily vastag ármányosság kifőzte cselszövénynyel találkozik? Onnan, mert a székely felvilágosodott, értelmes, nyilt, barátságos jellemű, bizalmas, udvarias, míg másfelől az oláhnak már jellemében van a gyanakodó bizalmatlanság, az előitéletes butaság, melyhez – mint a jelen esetben – a furfangos roszakaratnak nem kis adaga járul; fennhéjázó, durva, midőn hatalomban van, kigyóként csuszó-mászó és alázatos, midőn túl van szárnyalva, vagy legyőzve; határtalanul gyáva az erőssel szemben, kannibálilag kegyetlen a gyengével való mérkőzésnél; de ezen nem igen vonzó jellemvonásokat hosszas szolgasága alatt sajátitá el; e szegény nép rabszolga volt Róma uralma alatt, azután ismét jobbágy annyi századon át, higgyük, reméljük, hogy most, miután nagylelküleg megosztók velök szabadságunkat, midőn őket szabad polgárokká tettük, higgyük, hogy idővel ők is levetkőzik a szolgaságnak jellemökbe fészkelődött e rút kinövéseit. De e kis népjellemző intermezzo után folytassuk Teremiben vizsgálódáunkat.

Forrás: VII. A Nyárád torkolatja

A Kripta-hegy jelene

Na de ha Orbán Balázsnak nem is, nekünk sikerült felvételeket készíteni a Kripta-hegyről, és ha jobban szemügyre veszik az alábbi felvételeimet, akkor láthatják, hogy olyan mintha a díszgulát valaki vagy valami alá akarta volna ásni, mert itt is, ott is hiányzik pár tégla.

Amikor jobban megvizsgáltuk a dolgot, akkor jöttünk rá, hogy az a valami egy róka volt, aki nem csak alkalmasnak találta a helyet, hogy kicsinyeit hozza a világra, de még járatokkal is bővítette, hogy szükség esetén menekülőre tudja fogni.

Ez a megállapítás pedig számos gondolatot indított el bennünk, amelyeket igyekszem megosztani önökkel is.

Először is elszomorító, hogy ilyen állapotba találtuk a Kripta-hegyet. Világos, hogy nagyteremi magyar lakóinak nem sikerült megőrizni a kriptákat úgy, ahogy illene. De akkor miért nem kérnek segítséget? Egyáltalán van akitől kérjenek? Érdekel-e bárkit is egy falusi kripta sorsa Erdélyben?

A rókavár, mint ahogy azt találóan elnevezte Orsi, egy nagyon fontos dologra világít rá. Mégpedig: az ember meghal, a természet visszaveszi azt, ami mindig is az övé volt.

Mert ugyebár lehettek Nagytereminek grófjai és ezeknek a grófoknak lehettek birtokleveleik, amelyek arról szóltak, hogy ez a terület az övéké, de a róka szemszögéből nézve teljesen lényegtelen. Nekünk viszont előrevetíti a világvégét, hogy ha egy napon az egész emberiség meghal, a természet nem fog sajnálkozni a sírunk fölött, hanem új életet fakaszt. Mert az a természet rendje.

A temetkezési szokásainkon is elgondolkodtunk. Példának a tibeti népeket hoztuk fel. Hisz ott teljesen más, számunkra érthetetlen a temetkezés. Ugyanis fenn a hegyek között, ahol alig van élelem, az elhunyt testét felviszik egy magas hegyre, hogy eledelül szolgáljon az ég madarainak. Nincsenek sírok, amelyekre egy használtautó értékét költenék csakhogy szomszéd sírjánál szebb és nagyobb legyen. Nem adóztatják meg évente, mint ahogy nagyvárosainkban teszik, és ha nem tudja valaki fizetni a díjat, akkor eladják a szerettei sírját másoknak.

Na de nem szükséges a világ másik végére menni. Gyerekkoromban, amikor egy alkalommal világítani mentünk a falu temetőjébe, hogy dédnagyszüleimre és azok családjára emlékezzünk, akik már jóval előttem éltek, és akikről semmit se tudtam, mert sose meséltek róluk, akkor történt az eset, hogy hangos vigadózásra lettem figyelmes.

Ez felettébb mozgatta a fantáziámat és nem is tudtam többé a saját gyertyáinkra figyelni, mert mi keresztények teljesen másképp éljük meg ezt a napot. Mert történetesen, ha világításkor szembemegyünk a feketébe öltözött szomszéddal, az olyan képet vág, hogy az arcáról csak azt lehet leolvasni, mintha most jönne egyik szerette temetéséről.

Mint utólag megtudtam, a helyi roma közösség tagjai másképp értelmezték a halált. Hitük szerint segítik az elhunytat a túlvilági útra lépésben, ha nem szomorkodnak, jajveszékelnek, hanem megmútatják, hogy eltudják fogadni a dolgot. Ezt elfogadni pedig muzsikaszó mellett könnyebb dolog. És ha a temetés is félig vidám dolog, akkor a megemlékezés is lehet vidám szertartás. Így ők hegedűvel és harmónikával emlékeztek.

Hát valahogy így van az élet dolga. Egész életünkben tanulunk, próbálunk minél több tudást összeszedni, hogy némiképp megértsünk valamit a létezésből. De amire sikerül valamit megérteni belőle, akkora már csak annyi időnk marad, hogy azon kezdünk el dolgozni, hogy valamely módon emlékezzenek ránk a gyerekeink.

Mondogatjuk magunkba, hogy azért tesszük, hogy amit tanultunk át tudjuk adni az utánunk következőknek. Ne kelljen ugyanazt az utat járják ők is be. De az is lehet, hogy csak egyszerűen félünk a haláltól és ezért minden maradék hitünket abba a gondolatba öljük, hogy ha két téglát egymásra tudtunk tenni életünkben, akkor tovább élünk a halál után.

Arra bíztatnám hát önöket, hogy szüntelen kutassuk Erdély köveit, mert sose lehet tudni, hogy melyik kő alatt lapul valami sorsfordító gondolat az önök részére is.

Erőt, egészséget, és élményekben gazdag kirándulásokat mindenkinek!