Kemény-kastély

Marosvécs

Az erdélyi kastélyokat rangsorolni fontossági sorrendben nem lehet és nem is szabad.

De ha valamily oknál fogva, mégis vesszük magunknak a bátorságot, akkor a lista élére a marosvécsi Kemény-kastélyt kellene, hogy tegyük. Aki pedig nem ismeri a marosvécsi Kemény-kastélyt, az semmit sem ismer igazán Erdélyből.

Ideje hát, hogy meglátogassuk a kastélyt, amelyről Biró József is azt írja, hogy: a legzordabb, legkomorabb valamennyi erdélyi kastély között Marosvécs vára, fenn a dombon, a Maros vize fölött, regényes tájképi háttér ölében; ha nem maradt volna fenn, nem is alkothatnánk eléggé hív képet Erdély régi várépítészetéről.

De utazásunk során arra is rájövünk, hogy eme épület nem csak építészeti örökség, hanem magyarságunk egyik legfontosabb állomása szerte Erdélyben.

A Kemény-kastély rövid története

Pörgősre kell fogjam a szót, mert egy olyan kastély előtt állunk, amelynek hosszú történelme van. Ezért csak egész röviden…

Már a római időkben is egy castrum állott Marosvécs területén. Ezt követte a magyar vár.

A vár első írásos említése szerint, Gertrudis királyné megölése okán, a várat II. Endre magyar király 1228-ban elvette Kacsics Simontól és a Tomaj nemzetségbeli Dénesnek adta.

Örökség útján került a Losonci családhoz, majd a Bánffy családhoz. 1467-ben a Bánffyak részt vesznek a Mátyás király elleni összeesküvésben, ezért el is veszítik a várat.

Ezután jön egy időszak, amikor nem csak a vár cserél gyakran gazdát, de Erdély fejedelmei is rendre váltakoznak. De ami igazán fontos, az az, hogy II. Rákóczi György a későbbi Kemény János erdélyi fejedelemre hagyja a végrendeletében a kastélyt, és a várkastély közel 300 évig a Kemény család tulajdonában is marad.

El kell mondani, hogy a Kemény család történelme is visszább nyúlik a történelemben egy kicsit.

A legelső Kemény, aki feltételezhetően a család tagja volt és akiről megemlékeznek az írások, az egy bizonyos Kemény Simon volt, aki eljátszotta, hogy ő Hunyadi János, csakhogy megtévessze az ellenséget. A csel be is jött, Hunyadi János sikeres ellentámadást hajtott végre a törökök ellen, Kemény Simon viszont hősi halált halt ezért.

Látogatásunkat a kastélyban pedig sorban a kilencedik Kemény Jánosnak köszönhetjük, aki a 20. században az egyik legfontosabb személyiség volt Erdélyben.

De mielőtt elérkeznénk a kastély azon termébe, ahol az előző állításomra magyarázatot lelnek, még ismerkedjünk meg egy kicsit jobban magával az épülettel.

A kastély alakját legjobban a légi felvételek tudják szemléltetni, amikor is szépen elkülönülnek egymástól a kastély tornyai és a 20×20 méteres belső udvara. Ugyanis egy nagyon szabályos struktúráról van szó. Alapja egy négyzet, a négyzet négy sarkán egy-egy bástya, köztük pedig várfalként a kastély szobái, egészen két emelet magasságig.

A kastélyt a Losonci család kezdte építeni. Az évszázadok során többször is átalakították, mindig a kor igényeinek megfelelően. Az utolsó nagy átalakítás a 19. században volt és Möller István vezette az építkezést.

A múlt században a kastély volt börtön és elmegyógyintézet is. Ez sajnos nagyon rányomta a bélyegét a kastélyra. Bár mindössze csak egy nagyon kis része látogatható, de ott is felfedezhetőek ezek a nyomok, mint például az oda nem illő fűtőtestek.

Illetve a túravezetés során azt is megtudhatjuk, hogy mindössze egyetlen márvány csigalépcső maradt meg, és a kastély bútorzatát is a faluból vásárolták vissza. A kastély legtöbb része pedig javításra szorul és ezért le van zárva.

Az Erdélyi Helikon

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,

Dsida Jenő olvasta fel ama versét a kastélyban, amelyből ez a részlet is való. A kastélyban síri csend lett, mindenkit meghatott a költemény. Majd Kós Károly felállt, odament hozzá, és azt mondta könnyei közt: Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni?

Már maga Kós Károly szavainak értelmezése is megérne egy kisebb novella terjedelmű írást, mert valljuk be, mai szemmel elég meghökkentő módja a dicséretnek. Viszont a régi időkben az emberek úgy tudtak élni, ahogy ma már nem sokan.

Azaz tudták, hogy ha valaki, valami nagyot alkot, akkor nem leborulni kell előtte és ódákat zengeni, hanem baráti szeretettel megfeddni, hogy nehogy elszálljon magától. Megfeddni pedig leginkább csak az apának volt joga a gyermeket. Így ha valaki nem a saját gyerekét feddte meg, akkor az egy hatalmas elismerésnek számított. Gyermekemnek tekintelek, a szívemhez ölellek. Tehát Kós Károly szavai a lehető legnagyobb dicséret volt.

Dzsida Jenő pedig azért kaphatta ezt a dicséretet, mert Kemény János úgy dönt, hogy a művészeti élet pezsgő helyszínévé teszi a kastélyt a két világháború között. És így gyűlnek össze 1926 és 1944 között az erdélyi magyar írók legnagyobbjai, hogy egy kicsit együtt lehessenek, kiszakadjanak a hétköznapi életből, feltöltődjenek és alkotni tudjanak.

Az Erdélyi Helikonnak az évek során 55 tagja volt. Közülük mindenképp meg kell említeni Áprily Lajost, Kós Károlyt, Dsida Jenőt, Reményik Sándort, Kuncz Aladárt, Tamási Áront, Nyírő Józsefet.

De Kemény János szívesen fogadott szász és román írókat is, hisz számára nem az számított, hogy ki milyen nyelven beszél, hanem az, hogy tenni akarjon Erdélyért. Világi szemléletét mi sem tükrözi jobban, mint a tény, hogy felesége, Augusta Paton, görög származású volt. Augustáról pedig azt is megtudhatjuk a kastély látogatása során, hogy nem csak a magyar, hanem a román népviselet is tetszett neki, alkalomadtán akár magára is öltötte.

A kastély kertjében

Ha a kedves olvasó hiányolta az előbbi felsorolásból Wass Albertet, az mindössze azért van, mert az ő emlékét egy egész szoba őrzi a kastélyban. De ami még ennél is fontosabb, hogy ha hátra sétálunk a kastély kertjébe, akkor tiszteletünket tehetjük Wass Albert síremléke előtt is.

Ugyanis Wass Alber bár 90 éves korában Floridában halt meg, de sírja a marosvécsi kastély kertjében található.

Ugyancsak itt található a nemrég felújított Helikon asztal, illetve Kemény János és a felesége sírja.

Jó érzés megállni a több száz éves fák tövében Wass Albert sírjánál, viszont azt hiszem, hogy sokkal méltóbb emlékezés lenne a világ részéről, ha legalább egyszer mindenki kiolvasná a Hagyatékot, és kicsit elgondolkodnánk azon, hogy hogyan állunk hit dolgából manapság.

A kastély jelene

Nos a mustármag nagyságú kérdésen akkor is elgondolkodhatunk, ha látogatást teszünk a kastélyban.

2014-ben a kastélyt sikerült visszaszerezni. Azóta Nagy Kemény Géza, ki egyike a kastély örököseinek, várja a látogatókat, próbál különböző eseményeket, rendezvényeket szervezni a kastélyban.

Ennek megvannak az előnyei is, mint például, hogy mindenkit egy kis finom szilvapálinkával vár, és nem egy előre betanult tárlatvezetési szöveget hallgatunk meg, hanem gyakran lesz a kastély szabad, baráti beszélgetések színhelye, ahol épp az aktuális világi kérdésekről is beszélgethetünk vele.

Ugyanakkor nem nehéz belátni azt sem, hogy a kastélylátogatás nehezen felel meg a jelenkor turisztikai igényeinek. Legalább 3 fős személyzetre lenne szükség ahhoz, hogy minden az elvárt módon működjön. Ennek persze azaz előfeltétele, hogy legyenek megfelelő anyagi források.

Az anyagi források hiányáról pedig annyit lehet tudni, hogy „adminisztratív dolgok” miatt nem jut a kastély megfelelő mennyiségű támogatáshoz.

Ennél többet erről sajnos nem találtam, hiába kutattam az interneten. De ha arra gondolok, hogy a legutolsó kastély, amelyet meglátogattunk, adminisztratív okok (örökösödési okok) miatt majdnem tíz évig volt zárva, akkor dobban egy nagyot a szívem a marosvécsi kastélyért.

Ez a kastély kiállta az évszázadok viharait, virágzó élet volt benne, amikor Erdélyben hanyatlani kezdett az élet, kiállta a legsötétebb idők próbáját is, és akkor pont most, a mindent szabad demokráciában hagyjuk szunnyadni?

Mert, hogy az épület túl fog élni engemet is, önöket is, az teljesen bizonyos, de nem mindegy, hogy mekkora az élet benne. Ezen pedig úgy tudnak segíteni, hogy minél többen látogatják meg, és minél többször.

Kastély-túrára fel, irány Marosvécs!